Maga a tárlat a Bring the Art Home (BAH) kiállítássorozat utolsó állomása és Horváth Judit kurátor szerint az egyik legerősebb és legjobban sikerült projekt is egyben. A Loffice csapata egyébként azzal a céllal hozta létre ezt a projektet, hogy támogassa a fiatal és a kevésbé fiatal művészeket: valódi bemutatkozási lehetőséget kínál számukra olyan helyeken, ahol lehetőségük lehet megszólítani a potenciális vásárlóikat. A kortárs művészek tehát a BAH keretében olyan terekben állíthatnak ki, ahol alkotásaik teljesen másképpen működnek, máshogyan szólnak a befogadókhoz, és így máshogyan is képesek hatni, mint egy galériában.

 

A Bring the Art Home utolsó ilyen kiállítótere maga a Pátria Nyomda volt. A nyomdagépek, az ipari papírtekercsek között lettek kiállítva Menyus és Mészáros László közepes és nagyméretű munkái, melyek így igen izgalmas és rendhagyó módon érvényesülnek. De hogyan is képesek működni a képek, ha egy nyomdában foglalnak helyet, mintegy támasztékul szolgálva a hatalmas papírtömegeknek? Hogyan viselkednek az egyedi műalkotások abban a térben, aminek lényege maga a sokszorosítás? E kérdésekre a megnyitón sajnos semmilyen választ nem kínáltak a vendégeknek, inkább teljesen szabadjára engedte őket a kiállítótérben, ahol mindenkinek önállóan kellett értelmeznie a tér és a művek viszonyát.

Pálfi György, a MOME Média Intézetének docense a képek bemutatása előtt beszélt ugyan arról, hogy mindkét művész munkamániás és rendkívül gyorsan alkot, így talán kapcsolatba hozhatjuk e sebes alkotási folyamatokat a nyomda tömegtermelésével. De eszünkbe juthat Walter Benjamin is, aki A művészet a technikai sokszorosíthatóság korában című írásában az aura elvesztéséről ír. Azt mondja, hogy a műalkotás sokszorosításával eltűnik az "itt és most", az a valami, ami által a kép kultikus, szertartásos jelleget ölt. Azzal azonban, hogy Menyus és Mészáros László alkotásai egy nyomdai térbe kerülnek, valami egészen érdekes dolog történik: az egyedi műalkotások különös fényt kölcsönöznek az egyébként teljesen hétköznapi térnek, miközben ők maguk némiképp degradálóan, a maguk egyszerűségében, keret és felfüggesztés nélkül viselik sorsukat. Ugyan "megtépetten" és szárnyukat vesztve állnak az egyes sarkokban, mégis hősiesen hordozzák magukon azt a bizonyos benjamini aurát. Eltűnik a meghatározott irányú befogadás, csak a szabadon lebegő elmélkedés marad. A képek azáltal, hogy ilyen szokatlan módon kerülnek kiállításra, újra valami különös, semmihez sem fogható szertartásos jelleg kezdi áthatni őket is.

 

A nyomdai tér és alkotásaik kapcsolatáról kérdezve a művészeket, mindketten elmondták, hogy jó kezdeményezésnek tartják, hogy lehetőségük nyílt képeiket egy ilyen szokatlan kiállítótérben megmutatni. Számukra egyáltalán nem hatott furcsának és újszerűnek a hely, hiszen már többször állítottak ki extrémnek számító terekben, ráadásul kezdettől fogva tudtak róla, hogy ezen műveik egy ilyen térbe készülnek, így már az elejétől fogva számoltak ezzel a helyszínnel. Ráadásul Menyus azt állította, hogy képeinek nagy részét aznap reggel készítette, így nem is volt sok ideje gondolkodni azon, hogy vajon fognak-e működni ebben a térben, ő csak festett és festett, azután megvárta, hogy mi lesz belőlük a nyomdában. De Mészáros Lászlóval egyetértve ő is azt mondta, sikeresnek érzi a kiállítást, erős képek kerültek a kiállításra, melyeket a nyomdagépek és azok hangos zöreje csak még tovább erősítenek.

 

A két művész, állítják ők, tisztelik egymás munkásságát, továbbá úgy érzik, igen jól mutatnak a fotók és a festmények egy térben. A képek valóban harmonikus viszonyban léteznek e helyen, annak ellenére, hogy a két ember munkái nagyban különböznek egymástól. Menyus őszinte, szuggesztív vonalai eksztatikus, apokaliptikus benyomásokat idéznek elő, Mészáros László pedig kilúgozottan precíz, borotvaéles kontúrokkal ábrázolja végletes, bizarr életképeit. Menyhárt Tamás most kiállított képei egyfajta apokaliptikus halálhangulatot közvetítenek, megrémisztenek és rettegésben tartanak. Körmét rágó apostola és Noé galambjával című munkája is sötét színeivel, aranyszínű hozzátoldásaival és különböző anyagaival a jövőnélküliséget, a kilátástalanságot hivatott közvetíteni. Világvégét hirdető ikonok ezek a képek. Mészáros László fotói sem hoznak megnyugvást számunkra: életképei általában valamilyen szörnyű tragédiát közvetítenek. Nóra-sorozata egy lányt mutat be. Egy lányt, aki leborotvált hajával, elfolyt sminkjével kiszolgáltatottan tűnik elő a sötét háttérből. Nem tudjuk, hogy mi történt vele, de biztosak vagyunk benne, hogy valamiféle szörnyűség. Hotel-sorozata egy gyilkosságot ábrázol, mely szeretők között esett meg. Az itt bemutatott képek közül az egyik legerősebb munka az Asztaltársaság című, ami a társadalom romlását hivatott ábrázolni, az alkoholista polgárjával, a mindenre kapható prostituáltjával, kéjencével, gyilkosával együtt. 

 

 

Érdekes volt látni, hogy mennyire különböző személyiség a két ember. Menyus félig leborotvált, pinkre festett hajával, slampos ruhájával erős ellenpontját képezte a jól fésült, élére vasalt nadrágban érkezett Mészárosnak. Menyhárt a művészet elefántcsonttornyába vonult művész, aki szereti az extenzív lehetőségeket, aminek sokszor csak a kiállítóterem mérete szab határt. Imád túllépni saját határain, megszokott hagyományain, bátran szétrúgja a konvenciókat. Mészáros ezzel szemben a "népszerű művész", aki tökéletesen elfér a művészet által szabott korlátok között, aki képes kiteljesedni úgy is, hogy nem válik megbotránkoztatóvá. Ezek a szavak azonban nem számítanak értékítéletnek: érdemes odafigyelni rájuk.