Őrült sebességgel fut föl a 60-as, 70-es, 80-as évek fotográfiája. Újraértékelődnek életművek. Egy fotós-gyűjtő Salföldön, a Pajta Galériában mutat be rengeteg képet a fenti korszakokból.

Szeptember közepéig látható a saföldi Faluházban és a Pajta Galériában a Kópiák című csoportos kiállítás, amely 65 fotográfus munkáiból válogat  Török László és Herendi Péter rendezésében, ezzel mintegy szubjektív kor- és kórrajzot ad az elmúlt évtizedek hazai fotográfiai tendenciáiról. Nem szalon-, inkább pajtatárlat, nem keresztmetszet, inkább egyéni szempontú válogatás egy gyűjtői és fotográfusi múlthoz, egy helyszínhez és egy alkotói színtérhez kötődően. A Török László fotográfus által 1991-ben alapított Pajta Galéria idén ünnepli fennállásának 25. évét, és a monstre kiállítás mellett nyár végén limitált példányszámban fotóművészeti albumot is megjelentet.

Magyarországon a művészi fotográfia gyűjtésének hagyománya jóval később teremtődött meg, mint Nyugat-Európában és Amerikában. A fotográfiát gyűjtők itthoni bázisa erősödni látszik, a gyűjtésben pedig felfutott a 60-as, 70-es, 80-as évek neoavantgárd fotográfiája.

Miért értékelődött fel a legkülönbözőbb analóg technikákkal készített, gyakran inkább „csak” kísérletező, vagy dokumentációs céllal készült, és olykor meglehetősen átpolitizált hazai fotográfia? Relevánsak ezek a képek a lassan két évtizede uralkodó digitális korszakban? A kidolgozási technikák nemesítik-e a képeket? Egy ilyen hatalmas merítésű kiállítási anyag mit képes megmutatni ebből? Érződik-e ebben a sokszínű anyagban valamiféle kohéziós erő? Ezek a kérdések merültek fel a kiállítás megnyitóján, fel is tettem őket hét kiállító művésznek. Sokféle választ kaptam, olykor a kérdésektől elkalandozókat is. Íme.

Aktok fala - kiállítási enteriőr, a jobbszélen Török László munkái. Fotó: Mesterházy Fruzsina

„Nem manipuláció”

Szirányi István |  adatlapja az artPortálon

„A számítógéphasználat ma már demokratikussá vált, így is lehet magas minőséget produkálni, az energia-igényes kézi hívás értékőrzés ma retro jelleggel működik.  A 70-es évektől betört a computer art, én is csináltam fotókat számítógépes manipulációval. A vintázs fotográfiai eljárások ugyanúgy értéket képviselnek, mint a digitális munkák. Az biztos, hogy unikum jellegük miatt például ma a diákokat nagyon megmozgatják a régi technikák. Közben ma már vadászni kell a vegyszerekre, anyagokra. Én végül inkább grafikus lettem, mert átállni a digitális fotózásra költséges és teljesen más szemléletet kíván. A 70-es években ezek a dolgok más publicitással jártak, és mást is jelentettek. A mostani műgyűjtési tendencia nem manipulációt, hanem inkább hihetetlen lendületet jelent. Egy műalkotás piaci értékét gyakran olyan tényezők befolyásolják, hogy a művész él-e, vagy halott, milyen gyűjteményekben szerepelnek a munkái, stb. Az Alföldi Róbert gyűjteményéből összeállt kiállítás (A múlt szabadsága, Mai Manó Ház - a szerk.)  csak egy nagyon kis szegmense volt mindennek, persze tisztelem, hogy jó szemmel, lendületesen és sok verítékkel felépítette a gyűjteményét.”

Kiállítási enteriőr, középen Herendi Péter munkái. Fotó: Mesterházy Fruzsina

„Minden szájbarágós”

Herendi Péter | adatlapja az artPortálon

„Nézed a világot, hogy mi van most körülöttünk, és azt látod, hogy az új fotókon nincs semmi. Az a fajta fotográfia, ami a Műcsarnokban volt, most a Capában van, azon kép nincs, szöveg van. Ez nem fotográfia. A művészet az olyan dolog, hogy azt nem kell magyarázni. Manapság minden szájbarágós. Ezzel szemben az itteni tárlat (Kópiák, Salföld – a szerk.) ennek pont az ellenkezője. A művészet intuíció. Vannak azért a kortárs fotográfusok között tehetségesek, például a Mészáros Laci, az Asztaltársaság című képe technikailag lenyűgöző. A tartalmát nem szeretem. Az analóg és a digitális szerintem abszolút elválik, az analóg fotográfia eredeti. A munkáink kereskedelmi értékéről fogalmam sincs, erről tényleg nem tudok érdemben nyilatkozni. Tőlem Franciaországban vásároltak a Bolt Galériának köszönhetően. A 90-es évek elején Török Laci volt a Fotóművészek Szövetségének a művészeti vezetője, az ő jelentősége, a művészetén kívül, művészetformáló erejében rejlik. Összeszedte azokat a fotósokat, akik művészeti fotográfiával foglalkoztak, és ehhez mérten gondolkodtak. Ez az anyag, ez az egész már történeti dolog, ami mi vagyunk, az már történelem. Szinte egyszerre estünk ebbe a dologba. Én a Műcsarnokban dolgoztam, magamnak csináltam a képeket. Nem tudok fotózni, festeni, semmit nem tudok. Van egy elképzelésem és megvalósítom. Fénymásolóval kezdtem, aztán Xeroxoztam, 1987-ben lett egy fényképezőgépem. Scanner, nyomtató, számítógép – használok én is digitális technikát, a Magyar Elektrográfiai Társaság egyik alapítója vagyok, most vagyunk 15 évesek. ”

Középen Greskovits András két fotója. Fotó: Mesterházy Fruzsina 

„Igazi lázadók”

Greskovits András | munkái a Flickr-en és itt tekinthetők meg

„Történeti szempontból ezek a képek nagyon fontosak. A Faluházban és a Pajta Galériában kiállított fotókból láttam párat az Alföldi-gyűjtemény kiállításon.  Ha ennek a korszaknak a képeit nézzük, arról szólt ez a művészet, hogy kísérletezzünk a fürdőszobánkban. Igazi tartalmat, koncepciót ki fogalmaz meg itt? Nem degradálni akarom a műveket, az itt kiállított két képem is kísérletező, a képek készítésekor vizsgálatom tárgya a maszkolás fotó-kontextusba helyezése és a fény helye, mint maszk volt. A neoavantgárd a kísérletezés korszaka volt. Mészáros László képei például már konceptuálisak. Magyarországon a kiállítások nagyon le vannak maradva. Azok az alkotók tűnnek ki, akiknek van betekintésük a külföldi fotós világba, vannak tapasztalataik. Az analóg technika szerintem nagyon megnöveli a képek értékét, de ez sem több, mint egyfajta eszközhasználat, mert ha a kép tartalmilag megállja a helyét, akkor mindegy, mivel készült, lehet az eszköz akár egy mobiltelefon kamerája is. Ha a mai kor embere régi technikával fotóz, a magáénak érzi a produktumot. Analóg technikánál nagyon nem mindegy, hogy mit fotózol. A régi technika sokkal kézzelfoghatóbb, kevés a módosítás lehetősége, míg a digitálisan előállított képekhez gyakran még sokat kell hozzányúlni. A filmes technika nem ’outdated’, vagyis lejárt, valami, amihez nem akarsz visszanyúlni, nagyon is ’oldschool’: nosztalgikus, szívesen nyúlsz vissza hozzá. Hogy a Kópiák kiállítás anyagában van-e konvergencia? Elég megnézni a kiállítókat: mindenki alaposan ismer mindenkit. Mi ez, ha nem összetartás? Hazai vagy világszintű kontextusban beszéljek arról, hogy miért ment fel az ázsiója ezeknek a képeknek? Világviszonylatban csak demagóg választ tudok adni: nosztalgia van egy korszak iránt, ami lezárult. Magyarországi viszonylatban többről szól: van egy erős politikai aspektusa. Alföldi kiállításának a címe: A múlt szabadsága jól jelzi ezt. Az avantgárd a szabadság művészete volt, és ennek mai vonatkozásai is vannak. Az itt kiállító, mára 60, 70 év körüli emberek igazi lázadók voltak.”

A két fekvő kép középen Benkő Imre fotója. Fotó: Mesterházy Fruzsina

„Partra vetett maradék”

Benkő Imre| adatlapja az Artportálon

„Török Laci eredetileg úgy gyűjtötte a képeket, hogy a rajtuk megjelenített dolog költészet legyen, aztán ez a kör kitágult, sokféle lett. Én dokumentartistaként szemlélem a világot, a korjelenségek érdekelnek, úgynevezett ’tiszta fotográfiát’ csinálok. Nem akarom a képeimet effektekkel manipulálni. Ez a hozzáállás szerintem nagyobb kitartást és elmélyülést jelent. A valóságot szűröm át, bizonyos folyamatokat megmutatva fotózom. A Kópiákon van most egy 2011-es képem. Mindig visszajárok a régi sorozataimhoz. Az ózdi fotósorozatomból lett egy könyv, az Acélváros. Épp idén harminc éve, hogy azt a sorozatot elkezdtem, ideje visszamennem a helyszínre a folytatásért. A Sziget Fesztivált például már az első, ’93-as fesztivál óta fotózom. Egyértelműen úgy érzem, hogy számolni kellene azzal, hogy a világ fiatal generációja a digitális technikát is be akarja vinni a műtárgypiacra. Ez érthető és rendben is van. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy ezek a régi technikák kézműves dolgok, nem jöhet létre két egyforma, ha több példány is készül belőlük. A digitális technikával készült képek sokszorosításakor szinte egyformák a nyomatok. A vintage fotók kora is fontos: ahogy az idő során amortizálódnak, egyre jobban archaizálják a képeket. Nem tartom rossz dolognak, hogy a mai fiatalok megmerítkeznek a digitális technológiákban. Egészen más gondolkodásmódot igényel. Bennünk, akik az analóg világában nőttünk fel, a régi technikák készség szinten élnek. Kérdés, hogy ez meddig és mennyire hat meg másokat? Örülnénk, ha ezeknek a képeknek később is lenne értékük, mint ahogy Amerikában, vagy Franciaországban ez már 50 éve hagyomány. Ezekben az országokban a fotó megkapta a rangját, például azzal, hogy a MoMA-ba került néhány. A ’90-es években a fotó itthon a perifériára szorult, ez a hazai fotóművészetre a mai napig rányomja a bélyegét. Ez is egy történeti folyamat, amiben benne vannak ezek az előképek, hogy a fotók nagy múzeumokba kerültek, a fotónak értéke lett és vásárolták. A klasszisok, André Kertész és sok híres magyar képeit elkezdték vásárolni. Nálunk ez késett. Mire az analóg fotográfia befutott volna, abban a pillanatban már berobbant a digitalizáció. Ebben az időszakban rengeteg tehetség veszett el, és nem volt elég fotóval foglalkozó kutató, szakember, aki megmozgatta volna az állóvizet. Amikor Török Lacinál még nem volt meg a kert, fiatalok voltunk, egy hosszú asztalnál együtt ültünk; voltak esztéták is, határ-művészetek képviselői. Úgy éreztük, hogy megváltjuk a világot. Ez (a kiállítás – a szerk.) az a partra vetett maradék, ami mindebből lett, amit a Laci összegyűjtött.”

„Kivesznek a művész egyéni kézjegyei”

Barta Zsolt Péter | adatlapja az Artportálon

„Akiket itt látsz, egy baráti társaság volt a ’90-es évek elején. Sokan sikeresek lettek. Szerencsés János, Jokesz Antal, Kerekes Gábor… Én akkor még fiatal művésznek számítottam. Akkoriban a munkák műtárgy-szerűsége nem volt szempont, az akkori paradigma arról szólt, hogy minden, ami megszületik, az új legyen. A tartalmi megvalósítás nehogy kötődjön az előző generáció vizuális kultúrájához. Ez az a kritikai szemlélet, amely szerint mindenkinek egyéniségnek kellett lennie. Ma már sokan azt akarják megcsinálni, amit más is tud. Én anno a performansz világába csöppentem a neoavantgárd korszak végén. Tartalmilag fontos dolgot kellett létrehozni. Volt egyfajta ellenzékiség, amely építészek, filmesek, fotográfusok csoportjából állt, mint például Vető János. Mire észbe kaptam, már a posztmodern volt a tendencia. Abba a posztmodern klasszicizmusba kerültem, amit például Mapplethorpe képviselt. Mára elvesznek azok a technikák, amelyek a művész személyiségjegyeit is közvetítették, a digitális technika uniformizált. Kivesznek a művész egyéni kézjegyei, mert a műtárgy megvalósítását egy nyomda végzi. Ez a kiállítási anyag azért is annyira sokféle, mert mindenki mástól eltérő művészeti attitűdöt vett föl akkoriban. Ez volt a szokás. Ha azt mondjuk, vintage, akkor az egyediségről beszélünk.”

 
Balla András képei. Fotó: Mesterházy Fruzsina

„...inkább nagyon gyorsan hazajöttem”

Balla András | adatlapja az artPortálon

„A vintage technika olyan, mint az olajfestmény. Attól még, hogy új technikai sokszorosító eszközök jelentek meg, az olajnak ma is értéke van. Manapság a kézművesség ismét fontos lett, miért volna ez másképp a fotográfiával? Egy általános iskolában csináltam nemrég kiállítást 100-120 éves fotográfiákból, hogy lássák, hogy ilyen is van. Például, hogy a nagymama meg a nagypapa ilyen volt, fontosak, oda kell rájuk figyelni. Egy digitális fotó addig nem létezik, amíg nincs kinyomtatva, addig csak egy adathalmaz – de ennek a technikának például óriási előnye van az újságírásban. Az nem tetszik, hogy mindent digitálissal akarnak helyettesíteni, de nem vagyok a digitalizáció ellen. A 20 éve készült képeimet persze ma már digitalizálom, ha digitálisan hozzátehetek még valamit. Van, amit csak digitális eljárással lehet elkészíteni. Mindennek megvan a maga helye és funkciója. A fiam (Balla Gergely – a szerk.) például analóg fotográfiával foglalkozik, pedig az egyetemen meg kellett tanulni a digitális technikákat. A mostani kiállításban kohéziós erő nincs, annyira más mindenki, hála Istennek. Mondhatni, sok európai, sőt, világszínvonalú alkotó munkái jöttek itt össze. Amerikában anno ösztöndíjjal voltam kint. Láttam az őrült sztárcsinálást: eladják a képed 1000 dollárért, annak 50 százaléka a galériáé, 25 százaléka a díleré, 25 százaléka a tiéd, és még adózd le. Én onnan inkább nagyon gyorsan hazajöttem. Nem osztom a véleményt, hogy ami most nálunk zajlik, az felfújt lufi. A régi technikák értéke mostanság valóban nagyot nőtt. Az Alföldi-gyűjtemény nagyon jó, hogy létrejött, Alföldi nagy dolgot csinált, de sok benne a kevéssé jó kép – mondom ezt úgy, hogy én is benne vagyok. Alföldi intuitívan gyűjt, és ez jó.”

Mészáros László munkái. Fotó: Mesterházy Fruzsina 

„Elindult egy nosztalgiahullám”

Mészáros László | weboldala itt érhető el

„Ezeknek a munkáknak abszolút helyük van a kortárs műtárgypiacon. Vannak olyan technikák – például nedves eljárások – amelyekből még sokszorosítani sem szoktak. Egyik oldalról ott a kézműves technika egyedisége, a másik oldalról az, hogy ha egy nagyon izgalmas technikával lefényképezel valamit, az már önmagában izgalmassá válik, függetlenül, hogy van-e mögötte tartalom. Maga a forma, vagy az anyag már önmagában eladja a dolgot. Például a Polaroid is megismételhetetlen, online applikációkat készítenek, amelyek utánozzák, csakhogy ez olyan, hogy hamis Gucci cipőben is lehet járni, de az nem az igazi. Egyébként nem az a lényeg, hogy analóg vagy nem analóg, hanem, hogy tetszik, vagy nem tetszik. A régi technikák kapcsán elindult egy nosztalgiahullám, egyre többen használják. A kiállítás anyagában mindenképpen érezni a hasonló gondolkodást, de mindenki másképp fogalmazza meg a mondanivalóját. A gondolkodás hasonlósága abból ered, hogy volt egy olyan egységes külső hatás, ami az érzékeny emberekben hasonló húrokat pendített meg. Őszintén szólva én nem tudtam, hogy felment az értékük ezeknek a képeknek. Hallottam az Alföldi-kiállításról is, de nem láttam. Alföldi a saját korszakukban még a kánonba be nem fogadott alkotók munkáit gyűjti. Biztos vagyok abban, hogy volt ezekben a képekben poénkodás, kísérletezés is, ugyanakkor már önmagában az érdekes lehet, hogy híres emberek híres embereket fotóztak. Valljuk be, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek művészeti produktumai nem mondanak sokat az új generációknak, mert nem ismerik az akkori időszak társadalmi és politikai hátterét, az akkor alkotó emberek motivációit.”

A Kópiák című kiállítás megtekinthető szeptember 15-ig, nyitva: péntek, szombat, vasárnap Salföldön a Faluházban és a Pajta Galériában.

Faluház: Péntek 15:00-19:00 - Szombat 10:00-14:00 - Vasárnap 10:00-14:00, a belépés ingyenes

Pajta Galéria: H-V 12:00-17:00.

Eredeti cikk: http://artportal.hu/magazin/mugyujtes/a-partra-vetett-maradek-hatalmas-fotoanyag-egy-salfoldi-pajtaban