Gondolatok a Kiscelli Múzeum Élet/Kép című kiállítása kapcsán

A Budapest Fotófesztivál keretében 2021 májusa helyett végül augusztusban megnyíló Élet/Kép című kiállítás a hivatalos vezetők szerint abba a kiállítási sorozatba illeszkedik, amely a klasszikus műfajok kortárs fotográfiai jelenlétét és jelentőségét mutatja be. Az – egyebek mellett – a portréról, a csendéletről vagy a tájképről polemizáló tárlatok után az Élet/Kép a címben megjelölt zsánerműfaj nyomait és derivátumait keresi jelenlegi korunkban.

Az életkép vagy zsánerkép műfaja a 17. századtól kezdve a 20. század elejéig népszerű volt a festészetben, az irodalomban pedig a 19. század közepén élte virágkorát, gondoljunk csak a minden magyar iskolás által megtanult, de valójában rendesen soha el nem magyarázott Petőfi-versekre. A műfaj két okból lehet igen hálás mind a befogadói, mind az értelmezői oldal számára: egyrészt mindenki számára átélhető helyzetekkel, a hétköznapok banális, ugyanakkor gyakran bizarr vagy szórakoztató nüanszaival operál. Másrészt a hétköznapi helyzetek akár vizuális, akár verbális rögzítése (a kortárs irodalomban például Szvoren Edina, Tóth Krisztina vagy Grecsó Krisztián rövidprózáit lehetne említeni) egyszerre kínálja föl magát a retorikai és az antropológiai értelmezés számára. Míg a kiállítás leírása szerint a kortárs fotográfia a 20. századi csúcskorszak után némi idegenkedéssel viszonyul az életkép iránt, a kutatásban ez éppen fordítva van, legalábbis, ami a hétköznapok iránti töretlen érdeklődést illeti. Az 1980-as évektől kezdve szokás a klasszikus bölcsészet- és társadalomtudományok antropológiai fordulatáról beszélni, amelynek nyomán – nevéből is következtethetően – a mindennapi élet jelenségeivel foglalkozó tudományos módszertanok nagy népszerűségre tettek szert. Míg korábban az etnográfia és az antropológia foglalkoztak a hétköznapokkal, az elmúlt évtizedek legfontosabb társadalomtudományos kutatásai szinte kivétel nélkül a tömegkultúrára és a hétköznapokra koncentráltak, legyen szó a történettudomány mikrotörténeti irányzatairól vagy a kultúratudomány és a médiatudomány reprezentációs elképzeléseiről. Ez persze nem véletlen: annak belátása, hogy egy társadalom ízlés- és értékszerkezetére vonatkozóan érvényes megállapításokat lehet tenni a kis narratívák és korábban befolyás és láthatóság nélküli társadalmi csoportok felől, nemcsak kulturális, hanem fontos politikai képződmény is. Hogy végül ennek köszönhetően éppen a kulturális elit beszédmódjából kimaradó tömegek süllyednek ismét láthatatlanságba – és fordulnak sok esetben az őket alattvalónak tekintő populista politikai vezetők felé – jelenünk súlyos válságainak egyike, és a kiállított képeken is jól érzékelhető trend.

Talán éppen ezért, s nemcsak a pandémia miatt lehet, – ahogyan a falszöveg is kiemeli – hogy a kortárs alkotók sokszor „zavarban vannak” az életkép műfajától, hiszen az arra jellemző, gyakran derűs vagy meghökkentő jelenetek kihalófélben vannak.

S ha már pandémia: bár nem ragaszkodom okvetlenül a taxonómiához, hiszen szerencsére a kiállítás kurátorainak sem volt ez mindent felülíró szempontja, adja magát a súlyozás, miszerint az Élet/Kép kiállításon vannak a járvány előtt és alatt készült alkotások. Szerencsére a népszerűségvesztés ellenére nem kell temetni a műfajt, hiszen számos kiváló és elgondolkodtató alkotást láthatunk a kiállításban.

…

0305

Fotó: Mészáros László: Vacsora, 2011

A kép talán leginkább a szociozsáner hibrid kategóriáját idézi fel, és két kérdést tesz fel: az egyik, hogy vajon hány ember vacsorázik hasonló ételeket immáron nem 2011-ben, hanem 2021-ben, egyre szegényesebb lakásbelsőkben, Magyarországon. A másik pedig, – és ez a műfaj és a kiállítás sajátosságaira is fájóan figyelmeztet – hogy kinek van joga ábrázolni ezeket a figurákat, láthatóságot adni azoknak, akik nincsenek privilégiumok birtokában? Vajon az efféle kihangosítás mennyiben járul hozzá az egyre növekvő társadalmi feszültségekhez és ellentétekhez? A hétköznapok ábrázolása valószínűleg ezért olyan népszerű téma a társadalomtudományban, és ezért kevésbé a művészetben: folyamatosan olyan határokat feszeget, amelyeket nem átlépni, hanem inkább nevesíteni zavarba ejtő.

…

Ezek a képek azt is bizonyítják, hogy mindaz, amit egy adott pillanatban természetesnek – ha úgy tetszik, bevett életképnek – gondolunk, mennyire törékeny konstrukció, és a megváltozott körülmények milyen gyorsan alakítják át a hétköznapi gyakorlatokat megszokássá. A műfajnak és a kiállításnak azért is lehet most jelentősége, mert egy ilyen, folyamatosan változó habitusrendszerben élünk.

A kritikai siker ellenére sokan illették az unalmasság vádjával Kazuo Ishiguro Napok romjai (The Remains of the Day, 1989) című regényét és az abból készült 1993-as Merchant Ivory filmet, mondván, hogy a második világháborús összeesküvés narrativizálása sem elég ahhoz, hogy a visszafogott komornyik és a fiatal házvezetőnő be nem teljesedő szerelmét elég érdekessé tegye. Csakhogy ez a történet, a Kiscelli Múzeum Élet/Kép kiállításán látható alkotásokhoz hasonlóan, nem elsősorban egy cselekményt, hanem egy éppen eltűnőben lévő korszakot állít középpontba, olyan hétköznapi emberek sorsán keresztül, akik ennek tanúi voltak.

Jegyzetek

Élet/Kép
Kiscelli Múzeum, Budapest
2021. augusztus 6 – augusztus 29.
Kurátorok: Somosi Rita, Szarka Klára

Forrás

Punkt.hu: Hermann Veronika

Teljes szöveg: https://punkt.hu/2021/08/18/hetkoznapok-romjai-gondolatok-a-kiscelli-muzeum-elet-kep-cimu-kiallitasa-kapcsan/